A kaland elkezdődött

Igen, a kaland elkezdődött. Előbb, mint gondoltam. Sokkal előbb. Még alig kezdtem meg az utazást, és máris. Éppen csak Doháig, Katarba jutottam el...

Indulás előtt, még a Ferihegyi reptéren

De a történet sokkal előbb kezdődött. Még az indulás előtt mintegy két hónappal. Amikor nekifogtam, hogy levadásszam azt a repülőjegyet, ami nem túl drága, de ennek ellenére elvisz Balira. A recept a következő volt: Keress az Interneten egy e-bookot, ami arról szól, hogy lehet olcsón eljutni és megélni Balin. Aztán vegyél néhány webes utazásszervező alkalmazást (pl. Liligo), és nézd meg, milyen repülőtársaságokkal, és milyen átszállásokkal lehet eljutni a célba. Az eredményeket egyeztesd az e-bookkal. Utána pedig nézd meg közvetlenül az ott említett légitársaságok weboldalait, és keresd meg a legjobb ajánlatot.

Így jutottam el oda -- egy teljes éjszakát rááldozva --, hogy a Qatar Airways-el repülök Dohába, majd ugyanezzel a társasággal Kuala Lumpurba (Malajzia), onnan pedig az AirAsia-val Denpasarba. Naiv módon azt gondoltam: így az utazás már sima ügy lesz. A nagy kaland már csak akkor fog kezdődni, miután a gépem landolt a Ngurah Rai reptéren. Hát nem így történt. Doháig ugyan valóban sima ügy volt a repülés, de ott azonnal meg is kezdődtek a viszontagságaim. Mi lesz még ebből?

Dohában a leszállás után busz visz be a géptől a repülőtér épületébe. Egy mozgólépcsőn kell felmennünk, és ott már vár minket egy utaskísérő. Néhányunkat, akik Dohából Kuala Lumpurba utaznak tovább. Egy papírlapot -- a járat száma és a célállomás van rápingálva -- tartva a kezében, a lépcső tetején terel össze minket. Miután mindannyian megvagyunk, közli velünk, hogy a lefoglalt géppel, nem tudunk továbbmenni. Csak egy későbbi járattal. Hogy miért? Az végül is nem derül ki pontosan. No de, mi lesz a denpasari csatlakozással? -- kérdem, és erre kiderül, hogy ezzel nem csak én vagyok így, hanem egy fiatal cseh pár is. Akik ráadásul alig beszélnek angolul. Aztán az is kiderül, hogy a cseh pár nemcsak hogy ugyanabba a városba igyekszik, mint én, de még ugyanabba a szállodába is.

Aztán az utaskísérő hölgy elkéri a beszálló kártyáinkat, és velük egyetemben el is tűnik. Tíz perc várakozás után kezdek kissé ideges lenni, és mindenféle rosszra gondolni. Úgy 20 perc múltán a hölgy ismét megjelenik, nyugalomra int bennünket, és elveszi a denpasari gép jegyeit is, majd ismét köddé válik. Nem igazán nyugtat meg ismételt felbukkanása, de amikor már hajnali 3 óra is elmúlik, vagyis az eredeti gépünk már 10 perce úton van oda, ahova nekem is mennem kellene -- Malajzia fővárosába --, egyszeriben kisimul az arcom. Itt most már nincs miért idegeskedni. Keleten vagyunk, itt egészen más szelek fújnak. Az időt is más mértékegységben mérik. Itt bármi megtörténhet. Még az is, hogy időben eljutok Balira.

A helyzetet az is tetézi, hogy az első szállásom is necces. Eredetileg este 10-kor érnék Balira. Egy a repülőtérhez mintegy 5 percnyire lévő szállodában foglaltam szállás az első két éjszakára. Kicsekkolás, vízum, csomag stb. Ki tudja, mikorra érek oda. És hogy az 5 perc valóban 5 perc lesz-e. A szálloda vissza is kérdezett, hogy mikor várjanak. Megírtam, hogy mi a helyzet, és hogy valószínűleg 23 óra és éjfél között. Na már most, ezzel sem tudom mi lesz. Még az is lehet, hogy a következő éjszakát is repülőn fogom tölteni. Vagy repülőtéren. De már nem zavar a dolog, majd csak lesz valahogy. Előbb utóbb Balira fogok érni. Ha meg mégsem, akkor még izgalmasabb lesz az utazás. A komfortzónámon túlra. Legfeljebb Katarban maradok. Vagy Malajziában. Vagy ki tudja hol. Valahogy megoldom.

Mire ezek a gondolatok végigpörögnek a fejemben, a hölgy előkerül harmadjára is, és közli, hogy az AirAsia járatára foglalt és kifizetett jegyeinket töröltette, és egyenesen Denpasarba fognak vinni minket. De nem azonnal, csak reggel 8-kor. Elnézést kér a kellemetlenségekért, de közli, hogy a légitársaság semmiféle kártérítést nem fizet. Pedig az AirAsia-t nekünk kell majd felhívni, és némi kezelési költség ellenében a visszaútra szóló jegyeket ismét érvényesíttetni.

Így hát megismerhetem a "Quiet Room" díszes közönségét, mivel ott tudok én is megaludni -- alig több mint egy órát. Az előző éjszakai 2 és fél órához ezt hozzáadva, közel járok egy rekordkisérlethez. Úgy tűnik, a dohai éjszaka elég hűvös, és ez a Quiet Room levegőjének hőmérsékletében markánsan meg is mutatkozik. Persze van, aki erre is felkészült, és hálózsákban alszik. De a legtöbbjük legalább egy kapucnis pulóverben éjszakázik. Rajtam viszont csak egy szál rövidujjú póló van. Erre veszem fel a hátizsákomból előhalászott ujjatlan mellényt. Jobb híján a hátizsákommal takarózom -- nem sok sikerrel.

A "Quiet Room" előtt, "alvás" után, kissé gyűrötten

Ha már kaland, legyen kövér: persze a mobiltelefonom is lemerül reggelre. És hiába van nálam töltő. Állítólag Balin pontosan ugyan olyan konnektorok vannak, mint nálunk. A dohai reptéren viszont egzotikus csatlakozók vigyorognak rám vissza kajánul a falakról. Rémlik, hogy a dohai repülő üléseinek hátába szerelt érintőképernyős média lejátszó egységhez USB csatlakozó is tartozott, de már késői a gondolat, hogy akár ki is próbálhattam volna, hátha tölti a telefont is.

Útban a B9-es kapu felé megpillantok egy elektronikai kütyüket árusító boltot, és hirtelen gondolattól vezérelve betérek. Megkérdezem, van-e nekik 220-as adapterük. Persze, hogy ne lenne. Kétféle is. Négy különböző csatlakozóval. Meg is veszem az egyiket. Jó lesz máskor is. Már ha ezek után még lesz kedvem a nagyvilágban csatangolni. De akár a visszaúton is jól jöhet. Közben kiderül, hogy az itteni konnektor nem is olyan egzotikus: a brit típus. No, nem baj most már akár Ausztráliában is kiköthetek, a konnektor legalább már nem lesz probléma. Az új adapterem erre is ad megoldást.

Elviharzok a B9-es kapuhoz, ott a közelben akarom tölteni a telefonomat, de nem megy. Valami nem stimmel. Vissza kell szaladnom az üzletbe, hogy mutassák meg, hogy kell használni. Súlyos percek telnek el az ide-oda szaladgálással. Trükkös ez az adapter: nem elég kitolni az érintkezőket, még egy műanyag pöcköt ki is kell pattintani. Gondolhattam volna, de nem akartam erőltetni, nehogy azon nyomban tönkre is tegyem új szerzeményemet. Akkor aztán lőttek volna Ausztráliának is. A legközelebbi konnektornál ki is próbálom: de már inkább azon csodálkoznék, ha ilyen egyszerűen menne a dolog. Hogy az a... Odébb állok egy oszlopnyit. No, itt végre működik. 0%-ról mintegy 2 perc alatt "ugrik fel" 1%-ra a töltés. Hát ez nem fog gyorsan menni. Örülök, ha néhány százalékot tudok tölteni bele, az viszont nem sokkal több a semminél. Miközben várom a töltődést, egy sötét bőrű gyerek a mögöttem lévő ülésen olyan hangosan jajveszékel az anyjának, hogy a dobhártyám kis híján belereped. Nem tudom, mi baja lehet. De most már ki kell bírni ezt a kis kellemetlenséget, ha végre eljutottam odáig, hogy végre töltődik a telefonom -- ha még csiga lassúsággal is. Azért fontos ez nekem, mert gyalog akarok eljutni a szállásomra, és a Google Maps-szel gondoltam navigálni.

7 órától lehet becsekkolni, de én csak 20 perccel később érek oda, mert legalább 20%-ra akarom tölteni a kütyüt. Mire visszaérek a B9-eshez, már csak a B7-nél kapok helyet. Addig áll a sor. Mindeközben iszonyatosan meg is éheztem, de nem merek sehova sem betérni, nehogy lekéssem a gépemet -- amelyen eredetileg nem is akartam utazni. A B7-essel szemben viszont éppen egy kávézó stand áll. Ahogy a sorban állok meg is veszem, sőt el is fogyasztom a reggelimet. Ki tudja, mikor kapunk enni a gépen. Most már, amit csak lehet, semmit sem bízok a véletlenre. Ezek után, már simán felszállok a denpasari gépre, csak idő kérdése a dolog. No meg némi állóképességé, ami a meglehetősen kevés alvás miatt azért egy csöppet kihívás számba megy. Még szinte el sem indulunk, engem máris elnyom az állom. Alig fél órát tudok javítani az alvási eredményemen. Az is inkább szundikálás mint alvás. Nesze neked rekordkísérlet. Ahhoz, hogy a kényelmetlen szűk ülésben tovább tudjak szundikálni, sokkal kevesebbet kellet volna aludnom az éjszaka. Pedig tudok én ám mindenféle furcsa helyzetekben is aludni, csak megfelelő motiváció kell hozzá. Most ehhez az éppen meglévő alvási deficitem nem elegendő.

Hosszú ez az út. Nagyon hosszú. Dohától Denpasarig valamivel több mint 10 óra. Én aztán nagyon hozzá vagyok szokva a hosszútávú ücsörgéshez, de ez még nekem is sok. Szó szerint kockásra ülöm a sejhajomat. Kezdek hálát adni, hogy egy-két átszállást is belecsempésztek ebbe az útba, és nem egyvégtében kell leülni.

Mialatt ezeket a sorokat írom, látom ám a szomszéd monitor képernyőjén, hogy éppen Kuala Lumpur mellett repülünk el. Már sötét van odakint, így nem látok belőle semmit. Mivel nem az ablak mellett ülök, még a fényeket sem. Persze az is lehet, hogy az ablakból sem látnám, mert amíg láttam valamit, végig felhők fölött repültünk. Hát Isten veled Kuala Lumpur most nem sikerült találkoznunk. Talán majd visszafelé. Bár az is lehet, hogy akkor meg Los Angeles-en keresztül megyek. :)

Egyszóval most a Dohából egyenesen Denpasarba repülő gép fedélzetén ülök, és csak remélni tudom, hogy -- a dohai "utaseltérítő" hölgy ígéretéhez híven -- a csomagom is megérkezik oda, és nem kallódik el a Kuala Lumpur felé vezető kétes ösvényeken.

A postot ugyan megírom itt a gépen, de majd már csak Balin tudom feltölteni a blogra. Akkor már ez a kérdés is elveszti a hozzá társult gyötrő kétségeket. De hogy végül is miként esett a eset, legyen már a következő post témája...