Az érem másik oldala

Izzik a levegő az Utazó körül.

Minden szervezés, tett, gondolat és érzelem az Utazás körül forog. A figyelem körbefonja az Utazó személyét, kalandjait, beszámolóit.

Az éremnek azonban van egy másik oldala is: az Itthon maradók perspektívája.

Erről írtam néhány sort.

Milyen itthon maradni, amikor egy általunk nagyon szeretett Személy messzire utazik?

Azt gondolom, ezt a helyzetet mindenki vérmérséklete szerint éli meg.

Biztos van, aki halálra aggódja magát - és van, aki teljes nyugalommal, természetes helyzetként fogja fel az egészet.

Én valahol a kettő között vagyok.

Mivel többször előfordult már, hogy utaztunk, egymástól külön is, mióta házasok vagyunk, akár kicsit messzebbre is, ezért meglepett, hogy milyen izgalommal élem meg jelenleg Miklós utazásának minden pillanatát. Sőt, már az indulását megelőző időszakot is.

Ehhez az izgatottsághoz nyilván tettlegesen hozzájárult Miklós látszólagos "elveszése" Doha környékén. 

Előre úgy állapodtunk meg, hogy a néhány órás repülés után az átszállásra várakozva nem lesz más dolga, mint megkeresni a következő járatot (hiszen még a csomagjait is átszállítják a másik géphez), így várakozás-kitöltő foglalatosságnak se rossz, ha ír nekünk egy rövid üzenetet, hogy épségben megérkezett.

Az indulás után 14 órával pedig Kuala Lumpurba érkezve több órát kell majd várakoznia - itt is remek lehetőség nyílik egy megnyugtató "itt vagyok" üzenet küldésre.

Ezek után ugyan mire gondoljon az Ember Lánya, mikor 24 óra elteltével sem jön semmi Életjel???

Nagy megkönnyebbülés volt, amikor az a bizonyos hívás befutott, és kiderült, hogy minden Ok - csak nem úgy, ahogy előre terveztük :-) 

Viszont várakozásommal ellentétben az adrenalin szintem nem esett lejjebb ezek után sem. Sőt. Parázs izgalom uralkodik bennem éjjel-nappal.

És fura, de olyan érzés, mintha a minket jelenleg elválasztó 11 ezer km ellenére valamiféle közös búra alatt lennénk. Mintha körülvenne minket egy érdekes, közös Erőtér, amiben együtt mozgunk, együtt lélegzünk, együtt gondolkodunk - a fizikai törvényeket meghazudtolva. Igen, mintha ez az irdatlan, ésszel szinte fel sem fogható fizikai távolság egy bizonyos megközelítésben nem is ékelődne közénk...

Közös Utazáson veszünk részt.

Olvassuk a bejegyzéseit, nézzük a fényképeket, amiket megosztott velünk a Google pluszon, nézzük a videó felvételeket, beszélünk Vele skype-on. Együtt örülünk Vele, felfedezünk, és izgatottan várjuk a holnapot, az új Kalandokat. Sokszor hasonló gondolatokra jutok én itthon, mint Ő a messzeségben. Ír valamit, és én rádöbbenek, hogy épp ilyesmiről akartam írni Neki...

Nézegetve a gyönyörű és ínycsiklandó étel fotóit késztetést éreztünk arra a Fiúkkal, hogy valami hasonlót mi is tálaljunk.

Mustáros-currys csirkemell batátával

Metélőhagyma-virágos tojás finomság

Azért az ottani képekből még van mit tanulnunk...

Érdekes rájönni arra is, hogy az Internet legalább annyit segít, mint amennyit ront egy ilyen helyzeten.

Régen, hogyha valaki Világgá ment, akkor az itthon maradottak lerágták mind a 20 körmüket idegességükben, vajon mi lehet ott Vele, abban a nagyon távoli távolban.

Aztán eltelt néhány hét, hónap vagy év - és ha minden jól ment, akkor a Világot látott, messziről jött Ember boldog mosollyal az arcán hazatért. Szívében hazahozta a sok elhagyott Barát emlékét, és a hátizsákjából újabb és újabb történeteket varázsolt képszerűen az ámuldozó hallgatóság elé.

Amíg távol volt, addig nagyon nehéz volt hírt adnia magáról. Kevés és megkésett információ érkezhetett csak az itthon maradottakhoz - akik az idő faktor miatt soha nem lehettek nyugodtak, még a hír hallatán sem, hogy Szerettük épségben van. Hiszen mire a levél ideért, addigra már akármi is történhetett...

Húúú, ez mennyivel könnyebb most! Láthatom, hallhatom. Azonnal. Élőben. Persze pont ezért még idegesítőbb, hogyha nem jön hír. Mert megvan rá a lehetőség - akkor miért nem??? No ezen fontos túllépnem. És elengednem.

Ugyanakkor az információ áramlás ugyebár két irányú. LEHET. És nehéz megállnom, hogy ne legyen az. Illetve csak bizonyos feltételekkel.

Mármint nehéz megállni, hogy ne lássam el tanácsokkal, véleménnyel, információval, itthoni történésekkel az Utazót - aki ugyebár most éppen Élete Kalandját éli. Lehetőleg a saját Kalandját - és nem azt, amit én elvárok Tőle, előírok Neki. És nem is az itthoni apró és cseprő problémákkal van elfoglalva.

Hiszen én is annyira ott vagyok, annyira élvezem, annyira kíváncsi vagyok... És utána nézek mindenfélének. És persze vannak ötleteim. Gondolataim. Érzéseim.

De talán mégse kellene Rá zúdítanom? :-)

Na jó, legalább ne mindet, és ne egyszerre :-)))

Ez az ELENGEDÉS PRÓBÁJA.

Mennyire vagyok képes Szabadon engedni Őt? Mennyire vagyok képes BÍZNI Benne, hogy megold minden helyzetet, hogy minden úgy lesz a legjobb, ahogy Ő ott és akkor dönt? Mennyire tudok biztatni, drukkolni - irányítási szándék nélkül?

Mennyire vagyok képes elfogadni azt, hogy ez most az Ő saját külső - és egyúttal Belső Útja?

És az enyém. Itthon. Tőle teljesen függetlenül, - és Tőle maximálisan függően is. Egyszerre.

Ő fejlődik Odakint, felfedezi Önmagát. 

Én meg itthon egy saját Belső Úton haladok, és felfedezem azt az Önmagamat, aki képes megadni egy Szeretett Embernek azt, amire épp most talán a legnagyobb szüksége van.

A CSENDET.

Hogy hallhassa a saját Belső Hangját.