2016. augusztus 5., péntek

Útban Ubudba

Az egy nap pihenőm megvolt Kutában. Két éjszakát töltöttem itt, a következő már Ubudban vár. Még odahaza foglaltam le, mivel a Mekar Suci Inn nagyon izgalmasnak tűnt a képek alapján. És már csak egy szobájuk volt szabadon.

Útban Ubudba -- Denpasar



Ja, és nem lényegtelen szempont, hogy árban sem rossz. Átszámolva alig több mint 3000 Ft éjszakánként.

Szóval mára a tervem: Ubudba megyek. Mégpedig gyalog -- ameddig csak tudok. Az utat, ami kb. 33 km, 3 részre osztottam. Az elsőt mindenképpen gyalog teszem meg. Ennek a szakasznak a végén ebédelek. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.

A nagyobb hátizsákot a hátamra kapom, a kissebbiket magam elé veszem. Összesen 11 kg. Kissé soknak tűnik. Lévén az ajánlott maximális súly a testsúlyom 10%-a lenne. Vagyis nagyjából 7 kg. No, mindegy, ez van, most ez a feladat. Nem az a cél, hogy minél könnyebb legyen.

Még az elején

Már jó előre kikisérleteztem a navigációt. Mert ugye mobil netem az továbbra sincs. Letöltöttem off-line módban a fél Bali térképet. Off-line módban csak az autós útvonaltervezés működik. A gyalogos csak on-line lehetséges. Ha viszont előre megtervezem, menet közben teljesen jól működik a navigáció. Előző tapasztalataim alapján most óvatosabban kezelem az érzékeny lelkű kütyüt. Ha aktív a navigáció, és közben zárolom a képernyőt, akkor a feloldásnál nem kér azonnal jelszót, hanem rögtön mutatja a térképet. Így használom most. Zárolva van a telefon, maga elé emelem és feloldom. Megjelenik a térkép, rápillantok, megállapítom, hány méter múlva kell elfordulnom. Zárolom és megyek tovább. Ha elég gyakran ránézek, nem kér jelszót a térképhez, csak más alkalmazásokhoz.

Most veszem észre a Google Maps egy nagyon hasznos funkcióját. Ügyes, nagyon ügyes és ötletes. Gyalogos módban a fordulóknál a kanyarodás előtt némivel az eszköz rezgéssel is jelzi, hogy irányt kell változtatnom. Ezzel már eddig is találkoztam, de most rájövök, hogy a rezgésekkel az irányt is jelzi. Tá-ti-ti a jobbra, ti-ti-tá a balra kanyarodást jelzi. Mivel eleve a kezemben tartom a telefont, meg sem kell néznem, hogy tudjam, merre kell mennem. Rendkívül hasznos, és nagy segítségemre van. Mindig lenyűgöznek az ilyen apró, de ötletes megoldások. Az a képzetem támad, hogy kitalálják a gondolataimat -- még mielőtt gondolnék rá. Hogy törődnek azzal, hogy minél könnyebben használhatók legyenek az alkalmazások, és a felhasználóknak ne újabb problémákat generáljon. Hátborzongató! Erre kellene törekednie minden fejlesztőnek.

Ez is egy utca

Szűk utcákon vezet a navigáció. Azt már megszoktam, hogy vannak olyan sikátorok, ahova autóval nem is lehet (és nem is szabad) bemenni. Vagy ahol csak egy autó fér el, és a szembe jövőknek a természetes udvariasságukra van bízva, ki ad elsőbbséget a másiknak. De olyat még nem láttam, ahol még a motorosoknak is félre kell állnia, ha szembetalálkoznak. Itt most látok ilyet is. És a játékban én vagyok a harmadik szereplő. Persze előre engedtem a motorosokat. Előbb az egyik irányból, aztán a másikból. Aztán ők várják meg türelmesen, amikor én baktatok át.

Közben egyre mélyebben hatolok be a "dzsungelbe". Denpasar turisták által kevésbé látogatott kerületeibe. Egyre inkább eltűnnek az éttermek és a szuvenír boltok, amelyeket lerobbant robogó szervízek, egzotikus ételeket árusító kalyibák, mosodák, és ki tudja még milyen üzletecskék váltanak fel.

Az utcakép átalakul...

A járdákról külön szólnom kell. Ez a fajta építmény itt luxuscikknek számít. Már az, hogy van, illetve az, hogy menni is lehet rajta. Kutában még aránylag járhatók voltak. Itt azonban kihívást jelent. Komolyan mondom: egy erdőben sétálni sokkal könnyebb, mint itt. Az csak az egyik dolog, hogy hol van, hol nincs járda. Erre akár már azt is ráfoghatom, hogy hozzászoktam. Viszont ahol van, ott olyan hegyes völgyes, hogy komoly túrának illik be. Van, ahol néhány méteren belül annyit kell fel- illetve lefelé lépni, mintha lépcsőn járnék. Csak itt nem egyöntetűen felfelé vagy lefelé kell lépni, hanem fel, le, fel, le és így tovább. Ahol meg nincsenek ilyesfajta meddő lépcsők, ott olyan rossz a minősége, akkora lukak, és hepe-hupák vannak benne, hogy még rosszabb.

Aztán az is ott van, hogy a csatornák általában a járdák alatt folynak. Már ahol, ugyebár, van járda. Ezért a járdák sok helyütt olyan kb. fél méter széles járdalapokkal vannak fedve, amelyeket könnyen ki lehet emelni a helyéről. No, hát sok helyen ki is van emelve. Kész csoda, hogy még nem léptem bele egyikbe sem. Aztán olyannal is találkozom, ahol több méteren keresztül fel vannak szedve a járdalapok. A pőre csatorna díszeleg a helyén, felfedve annak minden tartalmát. Nem mindig kellemes látvány, nem szólva más érzékszerveinkre mért csapásáról.

Ez lenne a járda

Apropo szagok és illatok. Erről már előre olvastam. És valóban. Itt két lépés között alapvetően meg tudnak változni ezek a dolgok. A csatorna mellett lépkedve, orrfacsaró szagának helyét egyszer csak édeskés illat veszi át. Valami füstölő lehet talán, de nem látom a forrását. Máshol faszén illata szállong a levegőben. Ennek már látom az okat: az út mellett parázson nyársas húsokat sütögetnek. Persze mivel a navigáció a főút mellett vezet végig, rendszerint a benzin és olaj gőze csap az orromba. Néhol hosszú métereket kell megtennem lélegzetvisszafojtva.

Már Kutábna is észrevettem, hogy -- valószínűleg a zsúfolt utcai közlekedés miatt -- a parkolókból való kihajtás külön ceremónia. A parkoló méretétől függően egy vagy több "irányító" ember lebzsel a helyszínen, teljesen közönséges öltözékben. Amikor valaki ki akar hajtani, ezek -- valamilyen lámpással, vagy valami mással a kezükben -- egyszerűen megállítják a forgalmat, hogy az autó ki tudjon kanyarodni. Különben reménytelen vállalkozás lenne. Úgy ömlenek a járművek megállíthatatlanul, ahogy a csövön kifér.

Egy igencsak forgalmas kereszteződésben hosszasan várok a zöld jelzésre. Hosszú perceknek tűnik, de végre szabadra vált a lámpa. Lelépek a járdáról, és pár lépés után hallom ám, hogy az autók motorja is felpörög. Már majdnem az út felénél tartok, amikor ők is nekiindulnának. Rápillantok a lámpára, hátha eltévesztettem, de nem. Nekem zöldet mutat. Nekik is. Megszaporázom a lépteimet, de nem fordulok vissza. A másik irányból kanyarodók is nekilódultak már. Aztán a kaland nem végződik rosszul. Türelmesen megvárnak, és csak utána engedik szabadjára a lóerőket.

Itt, kivételes módon, a motorosok is megálltak a piros lámpánál.

Hosszú, nagyon hosszú ez a 11 km. Meleg, párás, nehéz a levegő, 11 kg a csomag. Nagyon kezdi már húzni-nyomni a vállamat. Hiába kortyolok időnként a vizespalackból, a szám is összetapad. A pólóm és a nadrágom is úgy ragad a bőrömhöz, hogy attól tartok, egy rossz mozdulat, és valahol elreped. De nem engedek a 11-ből. Nem merek megpihenni, megállni sem, mert nem vagyok biztos benne, hogy nem lenne-e nehezebb továbbindulni. A vizet is menet közben töltöm magamba. Csak egy-két fénykép vagy felvétel készítés kedvéért torpanok meg, vagy csak egyszerűen lassítok. De nem is nagyon lenne miért megpihenni. Az éttermek már régen a hátam mögött maradtak, és ami itt helyettesíti, azzal most nem elégszem meg. Még csak le sem lehet ülni. Maximum a földre. Onnan meg még nehezebb feladat lenne a felállás.


Végül teljesítem a 11 km-es távot, de rá kell tennem még egy fél lapáttal. Vissza kell mennem kb. 1/2 km-t, mert ott láttam valami olyasmit, amit már régen nem: egy étteremnek tűnő helységet. Valóban az is. Szinte teljesen üres. Egyszerű, fából tákolt asztalok vannak itt, némi kívánni valót hagyó terítőkkel, két oldalt egy-egy lócával. Kibontakozok a hátizsák szorításából, és levetem magam az egyikre. Nem is lehet elképzelni, milyen gyönyörűség a hűvös falnak támasztani a hátamat.

Alaposan ki vagyok merülve. Amint itt pihegek, el nem tudom képzelni, hogy mi lehet az, ami innen még a mai napon felállásra kényszeríthet. Gyors egymás utánban rendelek egy dupla narancslevet -- jég nélkül. Aztán elszánom magamat az étkezésre, mert a gyomrom is sűrűn jelzi, hogy nagyon elhanyagoltam. Az étlapon csak grillezett húsokat találok, de most az sem zavar, hogy nem indonéz. Óvatosan nyelem le a falatokat, mert furcsa kettős érzés hadakozik bennem. Enni vagy nem enni, az itt a kérdés. Az előző győz.

A grillezett csirkehúshoz stake burgonya dukál, és ugyanaz a kétféle piros szósz, amit a kutai reggelieimhez is kaptam. Úgy látszik, ez itt nemzeti eledel. Leginkább az erősebbet választom, hiszen leginkább ez hiányzik most belőlem. Az erő. Közben -- nyilván az én kedvemért -- zenét is bekapcsolnak. A narancslé életmentő volt, az étel szükséges, de bármennyire is hihetetlen, ez a zene az, ami most a legjobban esik. Olyan számokat játszanak, amelyeket tizen-, huszonéves koromban hallagattam naphosszat. Deep Purple: Smoke on the water és társai. Megköszönöm nekik a lelki táplálékot. Ez jobban visszaadja az erőmet, mint bármi más. Most már el tudom képzelni, hogy fél órán belül folytatom az utamat.

Persze az újabb gyalogtúráról most lemondok. Lehet, hogy a következő 11 km-t is le tudnám gyűrni, de itt, ebben a helyzetben nem akarom kikészíteni magam -- jobban. Ezért az étterem előtt lecövekelek, hogy elcsípjek egy taxit. De erre felé nem járnak ilyesmik. És itt kihaltak azok is, akiknek minden második szava a "transzport". Kutában meg sem kellett állnom, hogy rám kiáltsanak. Ha pedig megálltam, szinte odarajzottak körém. Itt most hiába ácsorgok az út szélén: senki még csak rám sem mosolyog. Végül az egyik pincért kérem, hogy hívjon nekem taxit. Tíz percen belül ott is van.

Fel vagyok készülve a kemény alkura. Az útikönyvek ajánlásai szerint valamilyen módon rá kell vennem a sofőrt, hogy bekapcsolja a taxiórát. Ez állítólag nem kis rábeszélő tehetséget igényel. De meglepődök. Még nem is mondok semmit sem, az alak azonnal bekapcsolja az órát. Nem hiszek a szememnek. Azt hiszem, tévedek, de rákérdezve közli velem, hogy igen, bekapcsolta. Aztán jön a következő meglepi. Merre kell menni? Ezt ő kérdezi tőlem. Hoppá. Még szerencse, hogy a Google Maps navigációját elfelejtettem kikapcsolni. Bár a szépséghibája a dolgonak az, hogy én gyalogos üzemmódban használtam. Ezért kisvátratva egy szembe egyirányú utcába akar vezetni minket. Gyorsan átváltok autós módra, és így már könnyűszerrel eljutunk a célunkhoz.


Kiderül, hogy a fickó még csak három hete taxizik, és egy hónapja érkezett Balira. Lombokról jött, ott él a családja, a munka miatt jött ide. Az angol tudása elég csekély. Mikor kérdi, hogy honnan való vagyok, és mondom, hogy Hungary, azt hiszi éhes vagyok. Aztán nagyot nevetünk ezen, miután megmagyarázom.

Most már egyszerűen, bár nem gyorsan, megérkezünk. A forgalom csak a motorosok számára gyors. Mindenki más csak lassan tud haladni. Nem csodálom, hogy a legtöbben a robogót választják. Amikor a Google szerint éppen a célba érünk, nem látjuk sehol a panziót, ahova jöttem. Az utca embere is csak a vállát vonogatja. No, mindegy, kifizetem és útjára engedem a sofőrt, majd nekiállok felkutatni az elveszett panziót. Nagy nehezen, sikátorokban többszörössen eltévedve akadok rá végül.

A szállásom felé -- a sikátorok mélyén

A becsekkolás már egyszerűen megy, és néhány perc múltán már az ágyon elnyúlva meditálok a mai nap eseményein...


További képek:

Járda a csatorna fölött, mellette rizsföld.

Benzinkút




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Üzennél Miklósnak? Itt megteheted.