2016. július 23., szombat

Megérkezés

Érkezés Denpasarba. Vagyis Kutába. A reptér ugyanis csak papíron van Denpasarban (DPS), valójában Kutába van. Meglepő módon minden simán megy. Még a csomagom is annak rendje és módja szerint megérkezik. Kell ugyan várni rá egy keveset, de kihasználom közben az időt.


A 20%-os telefonom (ennyire sikerült feltölteni Dohában) közben 10% alá csökkent. Leállítom a repülős üzemmódot, és kisvártatva azon veszem észre magamat, vagyis a telefonomat, hogy az már csak 2%-on van. Ez így nem lesz jó. Azt hittem, még el fog tudni navigálni a szállásomig, de nem így van. Töltenem kell itt is, nincs mese. Megkérdezek egy reptéri alkalmazottat, hogy van-e itt rá valamilyen lehetőségem. Szívélyesen invitál az irodába, hogy ott használhatom a konnektort. Nem is jön velem, csak mutatja, hogy hol van a csatlakozó. Valószínűleg nem a biztonsági szolgálat embere. Remek. Kezd helyre zökkenni a dolgok menete... Erre ijedtség lesz úrrá rajtam: de akkor hová tűnnek a kalandok. Ez most már így fog maradni?

No, azért -- szerencsére :) -- nem egészen. Gyorsan dobok egy Skype üzenetet az otthonmaradottaknak, és csomagjaimmal felcihelődve nekivágok a következő kihívásnak: el kell jutnom a szállásomig. Mégpedig gyalog. Egy olyan városban, amelynek több ezer kilométeres körzetében sem jártam még soha. Meg is látom az "Airport Hotel" táblát. Kissé gyanús, hogy csak ennyi. Semmi "Kuta", meg "Resorts". Mert amit én keresek, az az "Airport Kuta Hotel & Resorts". Mivel más használható nyom nincs, elindulok a tábla útmutatása szerint. Ismét gyanús, hogy hosszasan bolyongok a reptéri labirintusban. Hol jobbra, hol balra kell fordulnom, de csak nem akaródzik megérkeznem egy tisztességes kijárathoz. Itt az épületen belülre pedig a GPS jele sem hatol be. Nem tudom merre lehetek. Aztán egyszer csak a táblám információtartalma hirtelen elenyészik, és az "Airport Hotel" "Novotel"-lé vedlik át. Sebaj, ez bizonyára a hotelmegmaradás törvénye (nem vész el, csak átalakul), de itt legalább találok egy kijáratot.

Végre szabad levegőn vagyok. Mindenhol pocsolyák víztükre veri a szemembe az utcai lámpák sárga fényét. Mélyet szippantok a párás, meleg levegőből. Minálunk az eső felfrissíti a levegőt. Úgy tűnik, itt ez nem így van. Itt párás, meleg marad és nehezebb, mint annak előtte. És meg sem rezzen. Nem is olyan könnyű mélyen beszippantani.

Nem vesztegetem az időt megállással, menet közben bütykölöm a Google Maps-et, hogy mutassa nekem az utat. De itt még a GPS is megbízhatatlan: ide-oda ugrál, még mindig halvány lila fogalmam sincs, hogy merre járok. Próbálok interpolálni, hogy a legvalószínűbb pozíciót megtaláljam. Végül a Starbucks és a King Burger siet a segítségemre. Megpillantom a térképen -- és a valóságban is. Na, most már legalább tudom, hogy pont az ellenkező oldalon jöttem ki a reptéri útvesztőből, mint kellet volna. Azt is látom a térképen, hogy nagyot kell kerülnöm.

A várva várt kalandom közben fokozódik: elered az eső. Ami inkább olyan érzés, mintha vízzé válna a levegő. Szinte hangtalanul zuhog. Mintha hirtelen belestem volna egy medencébe. Pillanatok alatt átázik a ruhám. Mire előkaparom a kedvenc Trackmates típusú vízálló kalapomat a hátizsákom legkönnyebben hozzáférhető szegletéből, már tetőtől-talpig csurom vizes vagyok. Az esőkabáttal nem is próbálkozom. Az a legmélyén van, és ennél vizesebb már úgysem lehetek. Erre nem gondoltam, pedig kellett volna, hiszen tudtam, hogy esős időt jósolnak errefelé. A nedves levegő pillantok alatt a ruhám alá is behatol, és azon nyomban csirizzé válik. A hosszú szárú nadrágom úgy hozzátapad a bőrömhöz, hogy lépni is alig tudok benne.

A mobilomat a testemmel próbálom védeni, hogy rápillanthassak a térképre, és belőhessem az irányt. Így is kövér vízcseppekkel telik meg a kijelzője, hát gyorsan a zsebem mélyére süllyesztem. Nekiindulok. Szorgalmasan hessegetve magam mellől a "transport" és "taxi" felkiáltással körülöttem zümmögő helybéli vállalkozókat, belevetem magam nedves, ragadós éjszakába.

Alig megyek 100-200 métert, elfogy a járda a talpam alól. Előkapom a digitális térképemet rejtekhelyéről, de már nem mutatja az előre beállított utat. Az a baja ezeknek az érintőképernyős telefonoknak, főleg ennek a lekerekített szélű Samsung Edge-nek, hogy úgy kell bánni vele, mint a hímes tojással. Ha véletlenül rosszul érek hozzá, könyörtelenül megbosszulja, és valami olyasmit csinál, amit nagyon nem kellet volna. Most is ez történt. Csak azt látom, hogy hol vagyok. Azt is csak nagyjából, mert még mindig megbízhatatlanul viselkedik. Aggódom, nehogy a sok nedvesség miatt megharagudjon rám.

Nincs sok időm nézegetni és latolgatni, így hát szinte találomra lódulok neki ismét. Az autóúton haladok, a patka mellett, az autókkal szemben. Iszonyatos a forgalom, mintha nem is éjfél után járna az idő. Motorosok áradatába csomagolt autók százai rajzanak minden felé, mint az éjszakai rovarok. A motorosok mennek mindenhol. Fürtökben előzgetik jobbról is, meg balról is a lassabban haladókat.

Az eső közben időnként meg-megáll, majd ismét megindul. Még a pocsolyákat is kerülgetnem kell. Végre meglátok egy helybélit, aki arra felé tart, amerre én is szándékozom. Most eszmélek rá, hogy eddig gyalogossal alig találkoztam. Úgy látszik, itt az emberek inkább kismotorral közlekednek. Az én emberem is az úttesten halad, de látszik, hogy tudja merre a járda. Hamarosan én is ráakadok, de kisvártatva az emberem és a járda is kámforrá válik. Ismét előkapom a telefonomat, de nem tudom feloldani a billentyűzárat. Te jó ég. Nem is érzem, hogy az ujjam vagy a billentyű a nedvesebb. Megmondtam én, hogy nem nagyon szereti az esőt.

Megyek tovább, "vaktában", az előző irányt tartva, amennyire csak lehet. Kicsit később egy esőszünetben ismét előveszem, és alaposan megtörölgetem. Ezzel sikerül kiengesztelnem, és hozzáférést enged titkos tartalmához. Úgy látom, kissé össze-vissza bolyongok, de ha nem is a megfelelő irányból, mégis közelebb vagyok a célhoz. Ismét belövöm az irányt, és megyek tovább.

Eleinte még azt hittem, azért dudálgatnak olyan eszeveszettül körülöttem, mert nem teszik nekik, hogy az úttesten megyek. De rájövök, hogy erről szó sincs. Vagy egymásnak jeleznek, amikor előznek vagy kanyarodnak, vagy ha mégis rám dudálnak, rögtön hallom a "transzport" kiáltásukat is. Úgy látszik, itt mindenki engem akar fuvarozni. Ahogy szemből az autók a balomon elsuhannak, időnként betekintek a kaszniba. Úgy tűnik, itt minden autó magától, sofőr nélkül száguldozik. Ezen újra és újra meglepődök, pedig már többször is konstatáltam magamban, hogy ott vannak ők, csak éppen a másik oldalon ülnek. Már a forgalomból is látszik, hogy itt a brit szokás a dívik.

Végül ráakadok a főútra, ahova rögtön kellett volna, ha a reptérről a megfelelő oldalon jövök ki. Itt már csak 700 métert kell megtennem, majd bekanyarodni balra, és ott már türelmetlenül vár rám a szállásom. Csak az a baj, hogy én az út jobb oldalán megyek éppen. Széles, kétszer két sávos, középen magas patkával elválasztott út ez. Hogy a nagy forgalom a gyalogosokra ne jelentsen nagy veszélyt, a járda vagy fél méterrel az úttest szintje felett van. Kilómétereken keresztül, fekete-fehérre sraffozva. Gyalogos átkelővel eddig sem találkoztam, és látótávolságon belül sincs sehol. A bőrömhöz tapadó nadrágban óvatosan kászálódok le a járművek medrébe. Ott aztán némi türelem és szerencse szükségeltetik, hogy egy pillanatra megszakadjon az autó-motor folyam, és átevickélhessek a túlpartra -- közben megmászva a középső elválasztó patkát is.

A főút a repülőtér felől -- másnap visszafelé. Éjszaka sem volt kisebb a forgalom.

Onnan aztán már sínen vagyok. Csak pár lépés, és már be is térek a szálloda főbejáratán. Tíz perc múltán már a szobámban teregetem a vizes holmiaimat. A szobában még nehezebb a levegő, és hiába nyitom ki az erkély ajtaját. A levegő meg sem moccan. Végül is a trópusokon vagyok, vagy mi a szösz. Ezek szerint, ez itt már csak így lesz.

Szinte mezítelenül nyúlok el a szépen megvetett francia ágyon. Próbálkozom a légkondival, de érzem, hogy ez nem lesz jó. Úgy fel van hevülve a testem, hogy szinte fáj, ahogy a hűvös levegő beterít és torkon ragad. Rövid úton ki is kapcsolom. Nem szeretnék rögtön az elején megfázni. Eltelik vagy egy óra is, mire a bőröm ragadóssága alább hagy, és már nem tapad hozzám a lepedő.

Mivel Skype üzenetemre nem jött válasz, felérkezvén a szobámba első teendőm az volt, hogy ugyanazt SMS-ben is megírtam. Most pedig észreveszem a nyilvánvalóan nem válasznak szánt SMS-t: odahaza még mindig aggódnak értem. Ezek szerint nem csak a két és fél órája írt Skype, hanem az egy órája küldött SMS üzenetem is hasztalan volt. Nincs mit tenni, ez azon ritka esetek egyike, amikor nem szabad kímélnem a telefonszámlát. Többszöri tárcsázási kísérlet után végre kicsöng. Serceg, pattog, zizeg a vonal. Hosszas hallózás után végre értjük egymást. Elmondom szóban is, amit már kétszer leírtam. Alig váltunk néhány szót, megállíthatatlan, végnélküli recsegésbe torkollik a beszélgetés. Én nem értek már semmit sem. Némelyik zizegés olybá tűnik, mintha emberi hangként indult volna el a 11 000 km-es távolságból, de a hosszú úton a felismerhetetlenségig torzult. Ennyiben maradunk. Nem gyarapítom tovább feleslegesen a telefontársaság bevételét, inkább leteszem, és nyugovóra térek.

Hát, itt vagyok. Végre Balin. Az ismeretlen kalandok kapujában. Na jó, az előszobát már megjártam. Azt nem tudom, holnap mi fog történni, de minden esetre két éjszakát itt töltök. Pihenek egy kicsit, aztán nekivágok majd az Ubud felé tartó útnak. Ott van lefoglalva a következő 3 éjszakám. A többi már nincs előre elrendezve, azt majd menet közben találom ki. Hajnali 3 óra is rég elmúlt már. Gyorsan kell aludnom, mert a reggeliről nem akarok lekésni, és az alvási deficitem tetemes. Máris kezdek megéhezni…

A szálloda hallja -- ez is már csak másnap. Előző éjszaka nem sok kedvem volt fényképezgetni.

13 megjegyzés:

  1. Drágám!

    Nagyom örülünk a részletes beszámolónak! Hát ez a megérkezésed is igen kalandosra sikerült!

    Balázs éppen itt van nálunk, Vele együtt olvastuk a bejegyzésedet.

    Csók. A Fiúk is puszit küldenek

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülük, ha örültök. :) Ezért érdemes írni! Csók & Puszi Nektek

      Törlés
  2. Bátyó, eddig nem unatkozol, úgy tűnik ez után sem fogsz.
    Báli.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves öcsém, nem terveztem unatkozni. :) Puszi Neked is!

      Törlés
  3. Anyuék, 2016.07.23.16:26
    Úgy látjuk, hogy írói vénád a gimi óta is megmaradt ebben a valóságos kalandregényben.
    Puszi, Anyu és Apu

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amennyi mindent elolvashattam abban az időben, az lenne a csoda, ha nyomtalanul elmúlt volna.

      Nincs most előttem, de talán Széchenyi Zsigmond stílusához hasonlíthat most ez. Máig szívesen olvasgatom ezerszer olvasott, megunhatatlan sorait. Leginkább nem is a kalandok miatt, hanem a magával ragadó nyelvezete miatt.

      Emlékszem, több olyan könyv is megfordult a kezemben, amit nem tudtam letenni, és a végén, a hátsó borítót lecsapva, összeszorult szívvel, arra gondoltam: egyszer én is szeretnék így írni. Széchenyi Zsigmond könyvei mind ezek közül való volt.

      És ez az érzés járja most is át a szívem, amikor írok, illetve amikor egy-egy bejegyzést befejezek: igen, erre gondoltam akkor. Talán ezért kellett ilyen messzire jönnöm.

      Köszönöm Nektek, hogy abban az időben mindazt elolvashattam!

      Törlés
    2. De jó ezt olvasni az (eddig) utolsó beszélgetésünk után :) Írj sokat, jó olvasni! :)

      Ui: Majd amikor hazaérsz és túl vagy még sok-sok kalandon, olvasd vissza, amiket írtál amolyan coachingos szemmel. ;)

      Törlés
  4. Miki, nagyon nagy örömmel és élvezettel olvasom az utazásodról szóló beszámolót! Nagyon jól írsz, jó mestereid voltak! Várom a további fejezeteket és drukkolok neked innen a távolból! H. Ági

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm. Jó, hogy Neked is teszik! :) Kicsit el vagyok maradva a fejezetekkel, de készülnek.

      Törlés
  5. Miklós, további szép kalandokat, és én is várom a folytatást! Éva

    VálaszTörlés

Üzennél Miklósnak? Itt megteheted.