2016. július 27., szerda

Kutában

Az első napom Balin. Nem tudok sokáig aludni, de nem is akarok. A reggelit még véletlenül sem akarom kihagyni. Ébredés után veszem csak észre, milyen hangzavar van itt. Az, hogy a főút zaja nagyon ide hallatszik, még hagyján. De mivel a repülőtér is itt van a szomszédban, úgy tűnik, mintha a gépek szinte a ház elől szállnának fel. Iszonyatos zúgásuk és dübörgésük öt-tíz percenként ismétlődik. És mindegyiket látom is a szobám ablakából. Room with a view... to the airport. Olcsó szoba, olcsó kilátással.


Kilátás a szobámból. A repülőgépek ott szemben szállnak fel égtelen zajjal.

Lezuhanyozok. A fürdőszoba felszereltsége elég vegyes. A zuhanynál a hideg és a meleg víz hőmérséklete között nincs különbség. A mosdónál már nincs is ilyen választási lehetőség, csak egyfelé lehet eltekerni: jobbra. Csak később jövök majd rá, hogy azoknál a szállodáknál, ahol van meleg víz, azt többnyire külön jelzik. Végre frissen és üdén leballagok a hallba.

Ez az egyetlen közös helysége van a szállónak: itt van a recepció, ez a társalgó és az étkező is egyben. Ez utóbbi két asztalból és körülötte néhány székből áll. Csak én vagyok egyedül. A reggeliben nincs nagy választék: kérsz vagy nem kérsz. Kérek. A személyzet egyébként haláli udvarias, csak én fogalmazok ennyire kisarkítva. Széles mosoly az arcukon és készséges tekintet. A reggelim omlett pirítóssal és kétféle szósszal. Az egyik olyan mint minálunk a ketchup (lehet, hogy az is), a másik olyan mint a ketchup, az Erős Pista és méz keveréke. No, azért egy kis választék mégis van: tea vagy kávé. Mind a kettő fekete, mind a kettőből csak egyfajta van, de a vendégek számára ingyenes bármikor, bármennyi. Furcsa számomra, hogy csak villát és kanalat terítenek hozzá. De mindegy is, ez nem lesz akadály. Ja, és a szobában eleve két palack vízzel vártak, amit minden nap kiegészítettek még kettővel, akár elfogyott, akár nem.

Az étkezősarok. Az ablaknál az edények csak a gyanútlan vendégek megtévesztése okán vannak ott.

Próbálok beszélgetni a recepciós-pincér lánnyal, de nem túl sok sikerrel. Úgy tűnik, az angol szókincsünk között csekély az átfedés. Ami meg közös, annak többségét jobbára érthetetlen akcentussal ejti. Valószínűleg ő is így lehet velem. Annyit azért megértek, hogy a szálloda tele van, nincs egyetlen üres szobájuk sem. A többi vendég csak később szállingózik le. Köztük a fiatal cseh pár, akikkel még a repülőn ismerkedtem össze. Ők már lekésik a reggelit, ezért a reptéren vásárolt Oreo kekszet eszegetik, és az ingyen kávét szürcsölgetik hozzá. Sokkal kisebb az angol szókincsük, mint a recepciós hölggyé, de kézzel lábbal jól elbeszélgetünk.

Ők azért jöttek ide, mert egy baráti házaspár nemrég (vagy éppen most?) végigjárta az Indonéz szigeteket, és ők intézték nekik az utat. Mutatják is a videót a Youtube-on, amikor éppen egy tűzhányót másznak meg. Még ma délben tovább is utaznak Amlapurába, a keleti partra, ahol majd keresztül-kasul motorozzák a környéket.

Közben megtelik a helység. Egy holland srác hosszasan telefonál, intézi a jövő heti szállásait, majd egy kisebb méretű surf deszkát a hóna alá csapva elrobog egy kismotorral a tengerpart irányába. Feltűnik még két fiatal pár is, akik szó nélkül letelepszenek a szófára, illetve a fotelekbe, és tabletjeikbe temetkeznek. Jönnek-mennek a vendégek, legtöbbjük csak elidőzik egy keveset a hallban, súlyos csomagokkal felszerelkezve, kocsira várva.

Én is lehozom a gépemet, hogy a repülőn megírt blogomat csiszolgassam még egy kicsit. Csak itt van Internet elérés, a szobák felszereléséből ez hiányzik. A sávszélesség nem túl nagy (kb. 1M/0,4M), és meglehetősen ingadozó, de azért használható. Nagyjából ezzel telik el a délelőtt, meg egy kicsi a délutánból is. A cseh pár 12-re rendelte az autót, de délután 1-kor, még híre-hamva sincs. Hát hiába, az időt itt más órával mérik, ezen már nem lepődöm meg. Közben átmennek a szemközti kis étterembe ebédelni is. 3 óra felé jár már az idő, mire előkerül az autó.

Átmegyek én is ebédelni, és onnan próbálok haza Skype-olni -- csekély sikerrel. Először videóhívással próbálkozunk, de az nagyon nem akar menni. Lemondunk a képről, de a hang sem az igazi. Többet hallózunk, mint mást. Írogatni a telefonon pedig kényelmetlen, így elhalasztjuk a virtuális találkát, amíg vissza nem érek a hotelbe. Még nem váltottam rúpiát, ezért dollárral fizetek. Szerencsére nem probléma. 12 000 rúpiát számolnak egy dollárért. Ez a milliomosok országa, mint ahogy Olaszország is volt hajdanán, az euro bevezetése előtt.

A szállodából már működik a Skype képpel-hanggal, így hát az első hosszabb beszélgetés is megtörténik a családdal. Utána bemegyek Kutába egy kicsit csavarogni. Közben a közlekedést figyelem. Elképesztő ez a káosz, de nekik valahogy mégis van rendszer benne. Értem már, miért a fél méter magas járda a főút mellett...

Az utcákat itt úgy kell elképzelni, mint nálunk egy sétáló utcát, pl. a Váci utcát egy szép nyári napon. Csak a gyalogosok tömege helyett motorosok tömegével. Nagyjából ugyan olyan módon is közlekednek: mennek, amerre látnak. Sávok, járda, gyalogosok, szembe forgalom? Egyre megy. Sok helyen a járda alacsony és olyan a széle, mint nálunk, ahol gépkocsibejáró van. Csak itt ez hosszan. Az ilyen járdákon több a motoros, mint a gyalogos. Így előzgetik az autókat, akikre a közlekedési szabályok érvényesek. Mint például a piros lámpa is. Az is csak az autóknak jelent megálljt, a motorosok ónezsinór áthajtanak rajta. Viszont nagyon vigyáznak a gyalogosokra. Egyszer sem kell félreugranom előlük, és mástól sem látok ilyen mutatványt. Ha nem veszem észre, hogy mögöttem jön a járdán, illedelmesen döcög mögöttem. Nem dudál, nem szól, semmi jelét nem adja, hogy ugyan már adjak neki utat. Viszont, amikor észreveszem, és elengedem, udvarias mosollyal köszöni meg.

Viszont átkelni az úton, az kész kihívás. Ott már nincs pardon. Ott a motoros az úr. Ha lelépek a járdáról, az autók többsége lelassít, hogy átengedjen. A motoros az nem. A motoros csak akkor lassít az úttesten, ha halált megvető bátorsággal, a végletekig elszánt vagyok. Ilyenkor viszont már simán átenged. Nem dudál, nem türelmetlenkedik. Itt a dudát egyébként is egészen másra használják, de sokkal többször. Az egyik útkereszteződésben videóra is veszem ezt az attrakciót, mert elképesztő, ahogy művelik.


Közben pénz is váltok. Az útikönyvek és -leírások hathatósan elriasztottak az út széli váltóktól, így hát betérek egy bank épületében lévő money changer-be. Fagyos levegő, de meleg tekintet fogad. A hölgy a pult mögött valamiféle tradicionális ruhában van, ahogy erre sokan mások. A helység úgy be van hűtve, hogy a tranzakció után menekülök kifelé a több milliós zsákmánnyal. El tudom képzelni, hogy ha a fokok számát néznénk, nem nagyon lenne különbség, mint egy közepesen meleg nyári napon egy ehhez hasonló helyzet odahaza. De itt valahogy sokkal jobban felerősödik ez a kontraszt. Már másodszor tapasztalom, hogy a légkondi valahogy nem ide való kütyü. A harmadik fél óra múlva következik be.

Egy nyugati sziget Kutában.

Az útszéli minibüfék, az utca felől teljesen nyitott motorszervizek és mosodák, a járdák beugróiban a földön ülve sakkozó helybeliek szomszédságában díszes, csillogó-villogó pláza terpeszkedik. Egy kis európai sziget, hamisítatlan nyugati feeling, némi keleti fűszerrel megbolondítva -- dupla jéggel szervírozva. Mellbe vág a hideg levegő, de kíváncsiságomat ezúttal ez nem lankasztja le. Van itt minden, amire egy nyugati turistának szüksége lehet errefelé. Természetesen az üzletek többségében ajándéktárgyakat árulnak töménytelen mennyiségben. A második helyen a divatáru végez, de van itt könyves-játékbolt, természetesen angol nyelvű könyvekkel és legoval. Lehet itt kapni Kiyosakit, Napoleon Hillt, John Maxwelt, sőt megvehetném itt a "Keddi beszélgetéseket" is -- persze angolul. Hallod-e ezt Halász Peti?

Én indonéz szótárat keresek -- van itt belőle vagy fél tucat --, hogy megtanuljam az első szavaimat. Elsősorban azt, amit a gyerekek is elsőként tanulnak meg. Tidak. Nem. Ezt akarom használni majd a sok-sok személyszállító kisiparos elhessegetése céljából. Persze megértik angolul is, és nem tolakodnak tovább, de mindig szeretek a helyiek nyelvén egy kicsit megtanulni. Emlékszem, amikor 2002-ben Kenyában jártunk a feleségemmel, és a szobaszámunkat egy taxi sofőrtől megtanultam szuahéliül (mia mbili na kumi, vagyis száz kettő és tíz, azaz 210), és azután így mondtam a recepciósnak, széles vigyorban tört ki, és attól kezdve kitüntetett figyelemben volt részünk. Vagy amikor a vacsorához a kis üveg sört (bia ndogo) a saját nyelvén kértem Dánieltől, a pincérünktől, el volt olvadva a gyönyörűségtől. Egyszóval nagyon hasznos dolog, és nem csak azért, mert így könnyeben érhetünk el dolgokat. Azért is, mert -- mivel nem csak nálunk él nyelvében a nemzet -- sokat elmond a kultúráról is, és jobban érthetővé teszi azt az idegen számára.

No, a könyvesboltban nagyon leragadtam (a valóságban is), de van itt még sok minden más is, viszont az Apple márkabolt mindent visz.

Apple márkabolt a kutai plázában.

A szótáron kívül akarok még néhány holmit vásárolni. Eleve így indultam otthonról. Volt pár dolog, amit Magyarországon is megvehettem volna, de úgy gondoltam, nyilván itt is megkapom. Legalább addig is kevesebbet kell cipelnem. No, egy valamivel jártam így pórul. Hiába járom az üzleteket a plázán belül és azon kívül, borotválkozás utáni arcszeszt csak nem sikerült találnom. Borotva és borotva hab, az van. Csak arcszesz nincs sehol. Amikor kérdem az eladót -- éppen férfi volt --, hogy ő mit szokott használni, nem is érti a kérdést. Csak a pengéket és habokat mutogatja. Így hát egyelőre lemondok a borotválkozásról. After shave nélkül nem akaródzik megreszkírozni.

Egyelőre tehát még foghíjas a felszerelésem, de mivel későre jár, beülök megvacsorázni. Azt már előre elhatároztam, hogy ahol csak lehet, helyi ételeket akarok enni, de még egy ideig nem merek belevágni a sűrűjébe. Ezért a biztonságosabb rizsételeket preferálom. A nasi goreng (sült rizs) éppen megfelelő lesz. Elég indonéz, de nem túlságosan. Jóízűen elfogyasztom, és rendelek hozzá a helyi sörből, a Bintangból egy kis üveggel. Ez utóbbi nem nagyon más, mint a hazai pilseni sörök többsége. Egyszer jó volt kipróbálni, de meglehet, hogy nem nagyon fogom forszírozni. Többek között jól be is van hűtve, és itten valahogy nekem italból sem esik jól a fridzsiderhideg.

Teli hassal visszaballagok a szállodába, hogy nyugovóra térjek. A holnapi nap ismét izgalmasnak ígérkezik: nekivágok az Ubud felé vezető útnak -- amennyit csak tudok, gyalog...

Utcai csendélet, balra a járdán ülő sakkozókkal.
Útszéli olcsó büfékkel tele van a város. Már-már vetekszik a robogók számával.
Robogók és büfék sora itt is.
Fura neve van ennek a szállodának: The Edelweiss boutique Hotel. Hogy is van ez?

2 megjegyzés:

  1. Hát, Miklós, meg kell hagyni, kicsit irigyellek. Köszönöm, hogy a képeid és az írásaid révén legalább egy kicsit ott lehetek én is. :)

    VálaszTörlés
  2. Drágám!

    Ez ismét egy nagyon izgalmas, érdekes beszámoló volt. Jó volt olvasni a soraidat.

    Andris azt üzeni, hogy Jó volt!!!!!!!!!!!!!!!!

    Dávid pedig azt kéri, hogy küldj egy kicsit haza felé is abból a sok-sok finom ételből, amit fényképeztél! Nagyon gusztusosak voltak!!

    Csók. A Fiúktól sok puszi :-) (ezt Andris küldi :D )

    VálaszTörlés

Üzennél Miklósnak? Itt megteheted.